Az utolsó löket...

Úgy döntöttem, ismét blogolni kezdek. Viszont ez is tiszavirág életű lesz, mint az előző nem is tudom hány. De ezt nem fogom töröltetni, valaminek maradnia is kell utánam... Azért fogtam írásra megint a virtuális tollam, mert szeretném lezárni ezt az évet és azzal teszek magamnak "jót", ha kiírom magamból, amolyan évösszegző formájában. Persze jogos, miért nem írok naplót, miért nem mondom el ismerősöknek, vagy miért pont itt... Talán azért, mert totál egyedül maradtam, vagy mert itt már néhányan ismernek, tudják, hogy milyen szar alak vagyok és nekik vázolnám fel, hogy miért is lettem 1 év alatt olyan, amilyen. Igen, szeretem fosni a szót, bezzeg élőben még mindig megrettenek egy olyan helyzettől, ahol kommunikálni kell valakivel, bárkivel. Sőt, most már maximálisan utálom az embereket, persze a középpontban velem. Úgy vettem észre, hogy - hogy is mondjam - "rétegesen gyűlölök". Vagyok én, a legutáltabb személy a saját szememben. Aztán vannak azok, akik mondjuk 2 méteren belül tartózkodnak körülöttem. És aztán vannak, akik ezen a zónán kívül tartózkodnak, őket még elviselem. Ezt ma buszozás közben figyeltem meg, említettem szülémnek is, le is hülyézett, de bánja'szom... Ááá, na de nem emiatt jöttem ide, hanem évet összegezni. Részletekben írom meg, ami éppen eszembe jut... Majd folyt. köv! Addig zene: Christina Perri - A Thousand Years - Nem vagyok egy nyáladzós ember, de eskü, hogy ennél jobban nem tetszett még zene.